Álláskeresés...
Mi a fenéért olyan nehéz egyeseknek, másoknak viszont könnyű, mint egy tollpihe??? Ki hol tanulja a fortélyokat, ami a sikeres álláskeresésben előbbre juttatja? Nem tudom. Nem tudom én sem és számtalan sorstársam sem. Nem lehet, hogy ennyire idióták, tehetségtelenek legyünk, hogy egy munkaadó se tudjon felvenni minket. Mi a francért nem találunk állást akkor?
Úgy döntöttem felvázolom körülbelül milyenek voltak a legrosszabb tapasztalataim ezügyben. Mint minden alkalommal amint behívtak interjúra mélyebben beleástam magamat a lehetséges munkaadó adtaiba, honlapjába, amilye volt. Előző este minden alkalommal elgondolkodok -sőt sokszor jóval hamarabb is-, hogy mit kellene felvenni, mivel az sokat elárul az emberről. Többnyire arra jutok, hogy a németek, japánok és a legtöbb komoly nemzet, akik adnak magukra elvárják az öltönyt a férfiaktól és a kosztümöt a nőktől. A városomban rengeteg cég található és ezek között vannak külföldi tulajdonúak. Az egyik német kézben, német vezetősséggel van ellátva. Ott a ranglétra legalján állótól is elvárják, hogy öltönyt vegyen fel az interjúra legalább, minvel a németeknél alap egy öltöny a szekrényben. Ez fantasztikus ötletnek tűnik, hiszen esküvőtől temetésig minden alkalomra jó lehet és az interjún megtiszteljük a munkaadót azzal, hogy rendesen felöltözünk. Ám egy átlagos magyar munkaadó milyen? Hát nem német stílusú. Mindenben másolják a NAGY NYUGATOT, de valahogyan arra képtelenek, hogy elvárjanak minimális tiszteletet öltözködés terén legalább. A németek a leendő munkavállalók interjúztatásánál többször is ledöbbentek, mivel az ilyen igénytelen, trehány bunkókhoz nem voltak hozzászokva. Ehhez hozzá szeretném fűzni, hogy legalább a magyarok nem várnak el többet, mint amit ők adnak igényesség és tisztelet terén (tisztelet a kivételnek)... Miután eldöntöttem nagy nehezen, hogy akkor kösztüm legyen, mert legyen meg a respect, az a tetves respect, akkor lefekszek aludni, ami általában átfordul gondolkodásba, reménykedésbe, hogy ide végre talán felvesznek. Mire oda jutok, hogy itt az álom addigra majdnem szól az ébresztő, de annyi időm még van, hogy kicsit lehunyjam a szememet és utána annál jobban szidjam azt az izgulós mindenségemet, hogy nem tudok nyugodtan aludni az ilyen estéken. Utána amikor készülődni kezdek tetemes kávémennyiség elfogyasztása után három négy alkalommal meglátogatom a legkisebb helyiséget, merthogy az izgulásnak megvannak a mellékhatásai az álmatlanság mellett még (a tetemes kávénak semmi köze hozzá de tényleg). Miért is legyen könnyű elindulni nem igaz? Amikor meggyőződtem róla, hogy ennél jobban már nem tudom magamat emberi bőrbe bújtatni és a legelegánsabb öltözékem sem képes eltakarni a szemem alatti karikákat elindulok reménykedve, hogy a korábban bevett széntabletták megmentenek az izgulás korábban említett mellékhatásától, amivel minden ilyen reggelen valahogy meg kell birkózni. Mialatt megteszem az utat elgondolkodok és még mindig reménykedek, hogy ez most már jó hely lesz, itt végre dolgozhatok. Ezután a jövőre gondolok, hogy talán elindulhatok az élet rögös útjain, amik nálam egykis pénzspórolásban, főiskola finanszírozásban és talán valami önálló életszerű dolog beindításában mutatkoznának meg terveim szerint. Általában eljutok arra is, hogy mi lesz, ha nem vesznek fel, ami olyan kellemes gondolatokat ébreszt, minthogy majd a következő talán, munkaerőhiány van, szóval csak felvesznek valahova, diákhitel. Ahogyan haladunk a negatív gondolatokban egyre mélyebbre elgondolkodok, hogy világgámegyek, dezertálok, elveszek, a vadonban élem le az életemet és hasznosítom azokat a módszereket, amiket néhány túlélésről szóló könyvben és televíziós műsorban olvastam és láttam. Majd eljutok arra, hogy leugrok egy hídról, beleugrok valamelyik mezőgazdasági földön található mély kútba és találjon meg aki akar.
Amikor odaérek és elmondják azt, amit egyre többször hallok, hogy még semmi fixet nem tudunk mondani, mert még nem alakult ki, hogy milyen munka lenne Ön számára kitalálva elképedek, hogy mi a franc folyik itt. Vagy azt, hogy adjon el egy tollat! (Mi a jó büdös???????) Esetleg még az, hogy majd értesítjük és sohasem hallok róluk a jövőben.
Ez mind valahogy mindig képes felidegesíteni és akkor valahogy őket képzelem a vadonba, ahogy egy medve épp boldogan "játszadozik" velük vagy annak a folyónak az aljára pár súlyos kődarabbal a nyakukban. Esetleg annak a kútnak az aljára is boldogan képzelem őket, amit egy nagy lappal fedek le felettük. Ilyenkor levezetem a haragomat és megkérdezem magamtól, hogy miért kell egy félig sem kész állásra beráncigálni, amiről közlik, hogy majd később fog kikristályosodni esetleg hónapokkal később. Vagy olyan ajánlattal előrukkolni, ami nem is szerepelt a hirdetésben. Esetleg előállni azzal, hogy nincs semmi fix lehetőség sem vagy részmunkaidő, de teljes órában foglalkoztatunk feketén ha nekem ez jó....
Amikor viszont rendesnek tűnő munkahelyek kosaraznak ki belegondolok, hogy miért van ez. Összegzem a hibákat, amiket csak találgatni tudok, hisz azt, hogy miért nem kellek senki sem fogja elárulni nekem.
Kinek is kellett volna megtanítani, hogy egy állásinterjúra hogy készüljek fel? Van aki a tanárra hárít a tanár pedig a szülőre. Ez mindenhol profin megy.
Ó igen eddig könnyű eljutni, de amíg az egymásra mutogatás ilyen könnyen megy az kimegy a fejecskéjükből, hogy ott az a szerencsétlen gyerek, aki még mindig áll tétlenül és nem tudja mit tegyen. Általában persze jönnek azok a kellemes szövegek, amikor már aktív álláskereső hogy miért nem találtál már munkát? Miért nem tudja hogy kell egy interjún viselkedni, megjelenni? Erre nem tanították meg az iskolában/otthon? Hát nem!! Képzeld erre nem, merthogy fontosabb a szinusz koszinusz, gyűrődés vetődés, kovalens kötés szövés, minthogy a gyerek megtudjon szólalni rendesen egy tetves interjún és összeszedett szép kerek mondatokban el tudja mondani ki, mi ő, mit tud, mit akar. Nem tudom, hogy a tanárnak/szülőnek kellene-e vagy erre egy munkaügyi szakértő lenne a legjobb az iskolák számára, de azt tudom, hogy a gyerekeknek arra nagyobb szükségük van, hogy el tudják adni magukat, minthogy tudják azokat a tetves verseket elemezni.
Még annyit, hogy a mai napig beleremeg a hangom, zakatol a szívem, izzad a tenyerem, megy a hasam az olyan alkalmakkor, amikor nagy lépéseket próbálok megtenni, akkor egy interjún hogy kerülhetném el ezeket? Leszarjam? Legyek farmerban, pólóban, mint a riválisaim? Nem tudom, hiszen honnan tudhatnám. Minden munkahely mást vár el és nem vagyunk gondolatolvasók. Az izgulás sosem múlik el és mindenkiből mást vált ki. Egy nemrégen történt esetem az volt, hogy a végzettségemről nem tudtam egy rendel egész kerek mondatot megfogalmazni, hogy megértse az a szerencsétlen munkaadó, hogy mi a fene is vagyok. Ez remek lehetőség volt arra, hogy sokadjára is közöljem új emberekkel, hogy egy idióta vagyok. Tudom, hogy nem vagyok egyedül és remélem, hogy a lehető legkevesebben vagyunk így ezzel.
